Egy úgynevezett „alternatív módszerekkel” dolgozó iskolában vagyunk, ahol néhány gyerek ugyanolyan izgága és fegyelmezetlen magyarórán, mint a többi „normál” iskolában.
Gazsi izgága és fegyelmezetlen.
Zavarja az órákat. Zavarja a tanítás menetét, állandóan beszélgetést kezdeményez a körülötte ülő társaival, megjegyzéseket tesz, néha bekiabál. Vicceskedik.
De nemcsak magyarórán.
Felesleges kérdéseivel gyakran megszakítja a tanítást, beszólásaival elvonja társai figyelmét.
A tanulni kész társai számára Gazsi „rendbontó” viselkedése egy idő után már nem vicces.
Zavaró és kellemetlen.
A szünetekben gyakran maga köré gyűjtött néhány hangoskodó társat, de ez már inkább a múlt.
Az utóbbi időben sokszor magányosan sétál az udvaron.
Az osztálytanító nem ma kezdte, 35 éve növeszti szakállát. Termetes pocakja tekintélyt követel.
Hangja mély és erőteljes, már amennyiben fegyelmezésre használja. De az igazi fegyvere a csend megtartása és az a bizonyos tekintet…
A tekintet mint erő.
Amikor csak úgy néz, és minden gyerek tudja, miben ludas…
Most még kivár.
Pontosan tudja, mikor és hogyan kell reagálnia, hogy nyugodtságával rendet teremtsen.
Ismeri a csoportdinamikai összefüggéseket, tudja, Gazsi viselkedése kapcsán cselekednie kell.
Precízen, pontosan, akkor és ott, amikor a legcélszerűbb.
A csúcsponthoz közeledve, az egyik tanítási nap elején megkéri Gazsit, hogy jöjjön ki a táblához. Jöjjön ki a táblához, forduljon társai felé, és nézzen a szemükbe. „Gyere Gazsi, csak egy perc” – mondja.
Gazsi kisétál a táblához, és szemben áll az osztállyal.
Most találkoznak. Most látják így egymást először.
Ahogy összeérnek a tekintetek, vágni lehet a csendet.
Ez a csend Gazsinak vagy egy évnyi időtartam, amúgy tényleg csak egy perc.
Az osztálytanító ránéz Gazsira, és ennyit mond: Gazsi, közénk tartozol!
Az előre egyeztetett koreográfia szerint az osztálytanító most a többi gyerekre néz, és egy rövid bólintás után a gyerekek közepes hangerővel, együttesen, de határozottan, szívből azt mondják:
Gazsi, közénk tartozol!
Még egy perc sem telik el, és amerre csak a szem ellát, folynak a könnyek. Gazsinál, az osztálytanítónál és a gyerekeknél is. Eltelik vagy tíz perc, mire Gazsi visszaül a helyére. Ennyien akarják megölelni.
Mindössze tíz perc! Néha ennyi kell, hogy a dolgok a helyükre kerüljenek.
Te mire emlékszel, milyen módszereket használtak a Gazsihoz hasonló viselkedésű gyerekek „kezelésére” a te gyerekkorodban?
A családállításban néha elég, ha felismerjük a helyzetünket a születési családunkban, a jelenlegi családunkban vagy a mindennapi életünkben (a munkahelyünkön, az iskolában stb.).
Néhány családállító az első képekig viszi el a történetet, hogy teret engedjen a fókuszált ránézésnek és a jelen szigorú csendjének felismeréséhez.
Ha a lélek ebből a felismerésből ért, és ezzel tovább tud dolgozni, akkor itt meg kell állni, és teret engedni a további munkának.
Ezzel a módszerrel ránézünk arra, hogy ki kihez kapcsolódik.
Ki kire néz, ki ki mögött vagy mellett áll. Kik állnak egymással háttal? Kik nem tudnak egymásra nézni? Kik állnak egymás mellett mosolyogva?
Ilyenkor elég egy-egy tőmondat, ami talán még soha nem hangzott el, hogy „rögzítsük, ami van”, és amit a képviselők megjelenítenek.
Ebből lehet meríteni és továbbvinni.
Nézzünk néhány példát:
a) Te vagy az apám. Köszönöm az életet. – gyermek az apának
b) Tudom, hogy nem te vagy az anyám. Köszönöm, hogy felneveltél. Sok jót kaptam tőled. – gyermek a nevelőanyának
c) Te a gyermekem vagy, és mindig a szívemben hordozlak. – szülő a gyermeknek
d) Szeretlek. – gyermek a szülőnek, szülő a gyermeknek, párok egymásnak
e) Szerettelek. Hálás vagyok az együtt töltött időért. Most továbbmegyek. – elköszönő párok egymásnak
f) Sajnálom. – bárki bárkinek (és lehet minden nap használni )
g) Sokszor nem tudjuk egymást elviselni. Kölcsönösen frusztráljuk egymást. – párok X+N év együttélés után, vagy munkatársak egymásnak (a másik hibáztatása helyett)
h) A családunk tagja vagy. Hozzánk tartozol. – minden családtag az aktuális „fekete báránynak”
A fent bemutatott mondatok közül melyik az a mondat, amelyet a legnehezebb lenne kimondanod valakinek az életedben?
És melyik az, amit a leginkább jó lenne hallanod?