Orvos ismerősöm keres meg.
Nem láttam vagy húsz éve.
Nem volt szükségünk speciális tudására, célzott orvosi ellátásra.
Még az iker gyermekeim születésekor ismertem meg: négy hétig dolgozott velük a koraszülött osztályon. Volt lehetőségem megfigyelni őt. Csodáltam a motivációját, a tettrekészségét, a fáradhatatlan odafigyelését és azt, hogy tőle mindig lehetett
kérdezni. Soha nem felejtem el az égő kék tekintetét és a végtelen türelmét, amivel a szülőkhöz fordult. Szavakkal is tudott segíteni, bizalmat épített. Ritka az ilyen orvos.
Még akkor, húsz évvel ezelőtt, az egyik esti vizit után – amikor úgy éreztem, hogy már túllépett a „hivatalos” körein – megkérdeztem tőle:
– Miért segít ennyit?
– Mert kell a segítség – válaszolta gondolkodás nélkül, teljes meggyőződéssel.
– Honnan jön ez az érzés? – kérdeztem.
Ahogy felnézett a csupasz, neonfényben villogó kórházi mennyezet felé, azonnali lenyomatként tűnt fel a homloka jobb oldalából eredő kékesszürke erezet.
Párhuzamosan vele, az amúgy tükörsima homlokán megvillant egy folyó deltájára emlékeztető mély ráncolat. Olyan vonás volt ez, amely csak műszak végén, a segítő szakma csöndes magányában engedte magát láttatni.
– Mert a testvéremnek is kellett – válaszolta csöndesen.
– Mi történt vele? – gördítem tovább a történetet.
– Balesete volt, életveszélybe került. Beszorult a felborult autóba… láttam, ahogy küzdenek az életéért. Csodáltam az orvost aki segített neki. Megmentette.
– Ott eldöntöttem, hogy orvos leszek. Hogy segíteni tudjak a bajba jutott gyerekeknek.
– Köszönöm, hogy ezt elmondta.
– Köszönöm, hogy megkérdezte.
Ahogy ezt kimondta, még utoljára a szemembe nézett. Égő kék szemében megláttam a mélységet, a következő pillanatban már csak a fehér orvosi köpenyének lebbenését érzékeltem, ahogy elfordult. Homlokán már nem látom az erezetet, a kiszáradt folyódelta még mélyebben hasítja homlokát, ahogy a fordulat gravitációs
lendülete szemének adja a megszáradt könnyeket.
Eltelt két évtized.
Az adóm 1%-át azóta is az általa létrehozott alapítványnak adom, s az első években még adományoztam is.
Talán ez egy kicsit az én történetem is?
Mindegy, most nem ezért van itt.
Ahogy leül velem szemben, a testén átüt a mindennapok mázsás fáradsága. Huszonöt éve van folyamatos műszakban. Sok gyermeket megmentett. Sokat át is kísért a túlpartra.
Már nincsenek számok, nincsenek nevek, a szürkeség maradt. A szeme még mindig égően kék, a teste már nem bírja: vállai előredőlnek, a bőre fakó, a homlokára végleg ráégett a száraz folyódelta, amely régen nem látott már éltető vizet – sem a
fáradtság, sem az öröm könnyeit.
– Miért vagy ma itt? – kérdezem.
– Nem tudok leállni. Sokat dolgozom, nem bírom abbahagyni… és félek.
– Mitől félsz?
– Félek, hogy egyszer már nem tudok segíteni. Huszonöt éve nem tudok pihenni, nem megyek szabadságra, mert nem hagyhatom ott a gyerekeket. Félek, hogy elbukom.
A szavai annyira szárazak, hogy nem faggathatom tovább.
Állításba kezdünk: képviselőket hívunk.
Először Őt és a munkát, valamit a félelem képviselőjét hívjuk.
Az első kép azt mutatja, hogy a munka körbeveszi saját képviselőjét, szinte folytogató a közelsége. Nem engedni szabadulni, a saját képviselője passzív, nem akar szabadulni, tehetetlen, de boldog, kissé egyoldalú szimbiózis.
Saját képviselője csalódottan a padló egy pontját is nézi.
A félem képviselője nem „érez”, nincs szerepe, visszaül székére.
Behozzuk azt aki hiányzik. Azt a valakit akit a saját képviselő néz a szőnyegen. Még nem tudjuk ki az, kit képvisel majd.
Ahogy az új képviselő belép, beáll abba pontba amit a saját képviselő néz, később a szőnyegre ül. Tekintette a saját képviselőre sugárzik, boldogságot, de egyben szomorúságot is képvisel. Látszik, hogy társra vágyódik.
A saját képviselő kezdeti bizonytalanság után határozottan kitör a munka szorításából. Leül a szőnyegre.
A két szereplő szemben ül, gyermeki derűvel fogják egymás kezét, kacarásznak, finoman piszkálják egymást, mint akik mindig is ismerték egymást, de már régen találkoztak.
Mély, eredeti érzelem.
Iker törénet kezd kibontakozni …
A családállításban ikertörténetnek azt a jelenséget nevezzük, amikor egy személynek a méhben volt egy ikertestvére, aki a terhesség korai szakaszában (gyakran az első harmadban, a szülők vagy az orvosok tudta nélkül) felszívódott vagy elhalt.
Ezt a szakirodalom „elveszített iker szindrómának” (vanishing twin syndrome) is nevezi. A családállítás tapasztalatai szerint ez az anyaméhen belüli veszteség rendkívül mély, tudattalan lenyomatot hagy a fent maradt (életben maradt) gyermek lelkében és idegrendszerében.
Az életben maradt gyermek még sejtszinten, a legkorábbi testi élményként tapasztalta meg a társa jelenlétét, majd annak hirtelen eltűnését és a halált. Mivel ez még a beszéd és a racionális gondolkodás előtti időszakban történik, az élmény nem emlékként, hanem sejtszintű lenyomatként és mély érzelmi mintázatként marad meg.
Az életben maradt gyermek, sok esetben érez bűntudatot, a veszteségért saját magát hibáztatja. Feloldozásként gyakran vállalnak segítő foglalkozást, vagy éppen határtalan túlmunkát, hogy ledolgozzák bűntudatukat.
Ránézek a mellettem ülő orvosra.
Száraz férfi könnyek gördülnek le az arcán.
Néhány célzott kérdéssel teljesen világossá válik: egy korai szakaszban elveszített ikertestvér emléke mozdult meg.
– Beülsz a képviselőd helyére? – kérdezem csendesen.
Válasz nincs.
Megindulnak a valódi, megkönnyebbülő könnyek.
Aztán már repül is az elhagyott ikertestvére képviselőjéhez.
Felemelő látni, ahogy egymásba csimpaszkodnak, és ahogyan gyermeki őszinteséggel csodálják a másikat.
Elfogy egy köteg zsebkendő is.
A kacagás és az örömteli sírás hullámai váltják egymást.
Időt adunk a kapcsolódásra.
A felismerésre.
Az egymás iránti csodálatra.
Aztán lassan, oldó mondatokkal segítjük az elválást és a jelen életbe való megérkezést.
Tisztázzuk az alapvető rendet:
– A túlmunka nem lehet vezeklés a túlélésért az elveszített ikerrel szemben.
– A túlzásba vitt segítés nem oldja fel a felnemdolgozott, mélyben rejtőző traumát.
– A saját életünket sikerként megélni nem az ikertestvér cserbenhagyása, hanem a tiszteletadás legszebb formája.
– A túlmunka nem segítsége a megnemmunkált traumának.
Három hónappal később egy rövid SMS-t kapok:
„5 NAP SZABADSÁGOT VETTEM KI. Köszönöm!”
Ha te is válaszút előtt állsz, sokat dolgozol és szeretnél tisztán látni a rejtett dinamikáiban, jelentkezz be a következő állításunkra.